| |
|
Belső világ - Szonettkoszorú
2008-04-12.
Sárközi László
I.
Az éj
Az álmok zöld és néma völgyét járom
és nem tudom még, hogy merre térek holnap;
érzéseim űznek, messzi elsodornak
várva az estet; megnyugvásra vágyom.
Hámló seb az alkony, mögötte éjnek
kútja, a hold benne – hős, harcos végzet;
vértje csillan; lázad, hogy haljon újra.
Végtelen utakon új utak futnak
s mi végre vándorlok, nem mondja semmi se.
Szegélykőre ülök s nézek a semmibe.
Hideg villanás: egy sárga lámpa rám néz,
dohos, kék macskakőn tűnődik a fény
s tízezer magánnyal ölel át az éj
hol fekete holdtól barna minden árnyék.
II.
Koldus szonett
Hol fekete holdtól barna minden árnyék,
koszos kartonpapírján koldus köhécsel,
kutyája bökdösi; „hagyj már, nagyon fáj még..."
s gazdáján szeme a Hűség Zen-körével.
Törpe toporog; undorral tojnak rá;
csak négykézláb mászik: hátra néz térde,
agresszíven üti földhöz poharát;
márvány falakon kong az alkony mérge.
S míg zsebre tett kézzel mélázva sétáltam,
a koldus lökdöső poharába pöktem
a többit fedje el feledés homálya...
ő sem s én se lettem sehogyan se könnyebb.
Nyomorulok s bennem meghal a jó szándék:
huszonkilenc évem nem több: szédült játék.
III.
Szemközt az örökléttel
Huszonkilenc évem nem több: szédült játék;
ma ékes vagyok – holnap tán éktelen,
végtelen örvénybe hull jó és rossz szándék.
Életem: mint álom – tűnik a sohába,
a sírnak súlyát felfogni képtelen
s a kő illatát sem érzi a mohában.
Bármit építenék, hiába, mert légvár
s porlepte ajak mi a múltból dörög;
mert múló még tán az is, ami örök:
hamuvá lesz egyszer a csillogó gyémánt.
Fényem alkonyán, éjemnek reggelén
megvendégelsz egyszer sötét örökzölddel
Pandora; szelencéd nyitott örökkön, mert
fáj a fény és dideregve megyek én.
IV.
A Taigetosz alatt
Fáj a fény és dideregve megyek én
magam ölelve át mint síró kisgyerek
kit vernek s kilöknek egy téli éjjelen
az utcára s űzött szemmel messze néz:
és szemem előtt elsuhant a jövő;
mostohagyerek – mind mostoha a sorsa,
váltig küzd és fárad, mindenki tapossa:
adós életével kötözik röghöz.
Bennem égő hajjal rohannak az évek,
mit keresek itt? téblábolok csupán;
nézem a világot értetlen és félve
s tovább kóboroltam tűnt árnyak után,
már tudtam; senkinek soha sem hiányzom
és kitalálom új, saját kis világom.
Diósi Ágnesnek
V.
Jajszó
(vers a versben)
És kitalálom új, saját kis világom;
gyűlöltem... s nem győzhettem le a véremet:
szíven mart a szégyen. Most hát ki kiáltom!:
Fekete szemem könny, mint sötét hold ragyog
mert cigány vagyok, mert magyar vagyok
mert két kardot hordok és emberléptemet
végzetem vezérli, míg porrá hamvadok.
Bárhol e világon a MÁS: baja tenger;
titkon, fű alatt ősi állatvágyak
sértik méltóságát s döfik villa-szemmel!
Cseppenként szivárog erőm, csak kis álmok
tartanak meg, a pengék húsba vájnak;
hazám idegen, nyesné vézna szárnyam:
szabad akarat s vágy; élni mint sirályok.
VI.
ÉN
Szabad akarat s vágy; élni mint sirályok,
mindig... s nem értik! érzem, húz az örvény;
illeszkedni muszáj, elhullnom: törvény.
(Tudok-e majd halni, mint a Szamurájok?)
Roggyant betongyár porában egy reggelen
megismertem a verset; az ég fölött
kis hegyek daloltak, kedves börtönöm
lett minden virág s az Embert nem értettem.
Új érzés-világok kerengtek bennem:
s mint a kardpenge; büszkén-szürkén felragyog
egy bíborbarna vers elomló falakon.
Fényre vágytam – felhők közé mentem én,
de nem vezérelt sem ész, sem emberség;
ám a mélybe száll velem a szenvedély.
VII.
Részeg szonett
Ám a mélybe száll velem a szenvedély;
- igaz nem gajdoltam, mert ittam s szédült
korsók füle támasztott meg reggelt s éjt,
majd előttem a hodály elsötétült
s indulnék mint Odüsszeusz Ithakába,
ha nem félnék: éjszakában kába lábam
kibújik alólam: elmászom végül...
s utálkozom: mi fajta szörnyűséges
nyúlós-bűzös maszlag tesped az utamon?
Restség: Ember a neved? már nem kutatom
s ha állat? szinte emberszerű vétek!
Hogy éppen havazott, úgy esett az esten;
elestem s rám ült egy bokor. Így élek:
a zord tél is őszül egyre-másra bennem.
VIII.
Az idő rabságában
A zord tél is őszül egyre-másra bennem;
ezredmásodperc – egy örökkévalóság;
mint a zápor veri elkorhadt keresztem.
Ólommutató csoszog, csalják az órák
a perceket; görbe botján eszi a kórság
a megfontolt aggastyánt a métereken.
Idő!: kedves ellenség; megérlel, múlik.
Álmom porként szitál és poromra hullik
vádlón és a szél szórja szét tűnt időm.
Porrá hamvadt szenvedés egyszer volt árnya!:
sose lesz senki, ki számon tartaná majd
a sírokba döngölt időtlen időt!
S nem vettem észre, hogy hosszan sodródom;
Utam – kopott holló – fejemen trónol.
IX.
Ómen
Utam – kopott holló – fejemen trónol
és gyűlölöm az őszt, a színes, nagy halált
és félem az életet a pávamadárt,
mely tollát terítve utamon pózol:
a szépet elvetem: mind torz, álnok bálvány,
imádja önmagát, megnéz és arcul csap;
sötét gyalog vagyok sorsom sakktábláján:
kockákon más léptet, míg dobozba térek;
s álmodtam sárkányt, hogy szállt az ég-azúrban,
bárányfelhőknek Jordánba hullt a vére.
Zavart lelkem lángol s nem ért a szóból
(mint az ember, ki sosem változik:
ádázul gyűlöl és félve álmodik),
míg szívem újra múzsájának hódol.
X.
Költészet
Míg szívem újra múzsájának hódol
sziget-sár emelkedik mély, zavaros tóból...
Múlt, jelen vagy jövő? végül egyre megy;
saját időt élek s mindent elvetek.
Lét nélkül a költészet mit érne? anyag!
s költészet nélkül a lét – nem formált agyag.
S kit megérintett a pokol hét ujja;
hite elveszik s nem jön vissza újra.
A csend szavát hallgatom égő szemekkel
s miként a valóság, jön képzeletemhez:
Az Úr hatalmas, úgy hiszem védtelen
pedig csupán gyarló lelkem végtelen.
S felnőtt gén-spirálomban is él a gyermek;
Test és Lélek Univerzuma a versnek.
XI.
Szilánkok
Test és Lélek Univerzuma a versnek
miként elhullt gyermekkorom. Fejemben
cseng jó tanítóm intő szava: „Amerre
jársz fiam, a víz is kigyúl melletted!"
...merthogy másodmagammal répát sütöttem
a szénakazal tövében; megégett
ruhám, a kazal – s ugrott a zsebpénzem.
A társam – kapott, zsebét büszkén ütötte;
éjjel, pizsamájából elcsentem pénzét
és helyébe fűszert raktam. Úgy kóricált
reggel ahogy ébredt: – lestem megnyúlt képét
s aznap sarokban térdeltem: kukoricán...
Gyerek voltam: sok gátam lerakódott.
Fiatal vagyok: életem csak hóbort.
XII.
Ellentétek vonzásában
Fiatal vagyok: életem csak hóbort
mit paraszt utál; idegen és kóbor
s kibújt vetésen ülő fagyott hófolt.
A magyar piázik s agyamban jósok
Baja-gondja cikázik: lét s mulandóság;
innék s munkás létem nem enged jó bort;
lőrétől anyázik: de nyeltem s jó volt.
Alig éltem s tudom: dögkút ez az ország,
egyensúlyt nem tudni: fajmagyar gyarlóság
s hat láb mély simított gerinc; a valóság.
Én nem tudom, kit mi hajt: új akaratok,
kötelesség, nyomor, öntudat, mohóság?
mindegy. Lelkem párját keresve andalog
és várok éjsötét tölgyek közt valahol.
Bogdán Jánosnak
XIII.
Vég
És várok éjsötét tölgyek közt valahol,
földbe süppedt sírnál; pillangó araszol
körbe és virágkertet alkot, zakatol
a csend, ám nyugvást kriptacsend sem adhatott:
élő borostyán ropog minden téglán
és dől a fal, repedésein szél jár,
ormán tüdőbajos vasangyal: vért hány.
Ide jutunk; hidegbe hull a csiszolt
beszéd. Hívnának, de munkád másokra vár
és tested foltjait nem látja szemed
s egykor lágy, érzéki ajkadnak piros
vonalára nem tapad többé soha más,
mint e föld önző csókja és majd felelsz
némán, miként nagy álmok tanúja; a hold
XIV.
Civilizáció
Némán, miként nagy álmok tanúja a hold;
alig él itt virág a világ elpakol;
későn rebbensz már, tetted vádlón jósol:
életed – hazug menny! vagy a dörgő pokol!
Szerelmek fölött nem rózsaág bókol;
„szentimentális" szél ipari gázt sodor:
csavar orrot, belet s míg tüdőm lélegez,
bomló agyam üvölt és elgondolkodom:
mint Neander-völgyi, kinek a képére
kiült véletlen az értelem végzete:
téboly! s büszkén lettünk tékozló észlények!
Hogy mindezektől örök-messze szállok,
keresem kicsiny Otthonomat régen, mert
megfásultan már, megnyugvásra vágyom;
az álmok zöld és néma völgyét járom.
|
|
|
